Kislány a jégen...

Bizonytalanul suhanok előre. Néha összeakadnak a lábaim, és botlok egyet-kettőt, de sikerül tovább egyensúlyoznom. Élvezem a "részeges" száguldást. Szól az zene, ritmusra lépek és egyre koncentrálok: talpon maradni és tovasuhanni a tükörsima jégen.

Úgy vágytam már egy kis lazításra, kikapcsolódásra. A monoton hétköznapok csak teltek, én meg "hősként" tettem a dolgom. Szinte időm sem volt gondolkodni, hogy mire is vágynék úgy igazán. Azon vettem észre magam, hogy elsodornak a teendők... De mivel belülről egyfajta "lázadást" kezdtem érezni, eldöntöttem, meghallgatom ezt a belső hangot: önmagamat. Ahogy elkezdtem odafigyelni, egy gyermeki érzés villant elő. Gyermekkorom egyik kedvenc téli időtöltése melengette át belsőmet: Korcsolyázni kellene! Visszagondoltam arra, hogy délutánonként felhőtlen boldogsággal kinn körözök a jégen, és figyelem a többi embereket, akik hasonló oldottsággal adják át magukat a tél vidám élményének.

Belső párbeszédemben rögtön jött a kétkedés: egyáltalán magamnak azt a luxust, hogy csak magamra fordítsak egy pár órát? Annyi "fontos dolgom" lehetne... Ajándék vásárlás a karácsony közeledtével, találkozás barátokkal, stb.... (igazából egyik sem rólam szól, hanem a környezetemről...). Ha a kisfiamtól kapok is egy kis kimenőt, "hasznosan" ki kellene használni az időt. De a makacs kis "gyermek" odabenn ez alkalommal nem hagyta annyiban: miért is ne csábulhatnék el egy kicsit? Miért ne használhatnám ki ez az alkalmat saját kedvtelésemre? Miért kell mindig mindent "racionálisan" tenni? Hol marad a színes őrültség, ami megédesíti a napokat? A mozgás olyan szabadságot ad! Újra gyermekként, felszabadultan tölthetek egy kis időt. Egészséges is, formában is tart! és ha nem elég az érvekből, kisfiamnak hogy fogom megtanítani a korizást? Hogy lehetne majd egyszer közös élményforrás, ha nem gyakorolok?



Döntöttem: elmegyek korizni. És igen, nagy nagy élmény volt! Sőt, valójában többet adott, mint gondoltam...

A jégen egyensúlyozás azonnal magával ragadott. Kikapcsoltam a jelen állandóan zakatoló gondolatait, hisz koncentrálnom kellett. És ahogy kezdtem a jégen feloldódni, kezdett a régi gyermekkori érzés is belopódzni a lelkembe. Egyedül voltam, nem volt ismerős velem, de aki látott volna, biztosan fel sem ismert volna. Friss, üde és mosolygós voltam. A gyermeki ragyogás ott ült az arcomon.

Izzadtan és kellemesen fáradtan álltam a pálya szélén és arra gondoltam, hogy mindjárt jönnek értem: a kisfiam és az apukája. Mindjárt újra fel kell vennem a hátizsákot a szülői feladatok sorával és felelősségével. De ez a pillanat még az enyém: jóleső pihenés a botlatodozó száguldás után. Sikerült pár órára felvirágoztatni kimerült és sokszor gondterhelt lelkemet.

Nekünk felnőtteknek is jár néha a gyermeki bohóság és a határtalan szabadság érzése. Nekem mozgás közben ez mindig besurran a lelkembe.