Séta az erdőben

Városi ember lévén valamennyire már én is eltávolodtam a természettől… Folyók, vízesések, tavak, tengerek erdők, rétek sajnos néha oly elérhetetlennek tűnnek. Szinte már csak a Tv képernyőjén keresztül elevenednek meg. Pedig ha vesszük a fáradtságot, talán nem is kell olyan messzire menni, hogy részünk legyen egy kis csodában.

Részletekért kattints a További Bejegyzésekre!

Sétálni mentem a kisfiammal. Zord idő volt, mégis beöltöztünk, és elindultunk. A közeli parkerdőbe mentünk el. Ő ült a kis motorján, én meg hol szaladtam mellette, hol fékezve őt terelgettem, mint tyúkanyó a csibéjét. Alig vártam, hogy végre magunk mögött hagyjuk a forgalmas utakat, ami azért veszélyes is egy-egy ilyen babamotorozós mutatványhoz. Az erdő zord komorságával várt. Az ősz és a tél határán az erdő nem a legszebb arcát mutatja. Ilyenkorra falevelek már mind lehullnak, és a fák csupasz ágaival ágaskodnak a szürke égbolt felé. Az ösvények kicsit sárosak, a nyirkos hideg áthat mindent. Mégis, az erdőnek ez az arca is magával ragadott minket.

Sétáltunk, és szemlélődtünk. Kipirosodott arccal, de jól beöltözve szippantottuk be a hideg levegőt. A leheletünk fehér füstként illant el. Kisfiam ide-oda szaladgált és majd átölelte a környezetet annak minden apró részletével. Megállt, fülelt, a távoli vonat zakatolását hallgatta, no meg a kutyák elhaló ugatását. Nézte a zörgő faleveleket és a suhogó fákat, bokrokat. Egyik percben szaladt, a másikban rezzenéstelenül figyelt. Odaszaladt egy kidőlt fatörzshöz és minden kreativitását bevetve felmászott rá. Billegve átegyensúlyozott egyik végéből a másikba, az én segítségemmel. Aztán amikor fáradni kezdett, a nyakamba vettem, és úgy folytattuk utunkat. Kényelmesen hintázott odafenn lépésem ritmusára.

Ahogy őt figyeltem, én is más szemmel kezdtem nézni az erdő világát. Hagytam, hogy a csend és friss levegő szétáradjon bennem. Leguggoltam, és kisfiam "szintjéről", gyermek szemmel kezdtem nézelődni. Elsimultak a vonásaim. A belül zakatoló gondolataim végre elhallgattak. Kiszorította őket a pillanat varázsa. Ott voltam, jelen voltam.

Egy újabb élmény, amit a kisfiamnak köszönhetek.

1. Egyedül nem merészkedem volna ki ebben az időben az erdőbe. Túl kényelmes vagyok sokszor ezekhez a kalandokhoz. Miatta azonban megtettem.

2. Mégha el is mentem volna, a séta valószínűleg arról szólt volna, hogy a legkülönbözőbb témákról folytatok "beszlégetést" önmagammal, miközben nem is tudom befogadni az erdő szépségét.

3. Az ő pajkosságát figyelve kedvet kaptam, hogy "csatlakozzak" az ő játékához. Ahogy pedig hagytam a gyermeki énem előbújni, egy igazi mesevilág tárult elém is.

Ha némi áldozatot vállalva útra kelünk, magunk mögött hagyjuk kényelmességünket és komfort igényünket, és vállaljuk az ismeretlennel járó bizonytalanságokat, rejtett kincsekre bukkanhatunk...

A csoda ott van körülöttünk, a gyermekeink pedig segíthetnek abban, hogy felkutassuk minden formáját, fajtáját. Velük egész más szemmel élhetünk át pl. egy hétköznapi erdei sétát is...Csak figyeljünk és tanuljunk tőlük.