Vajon mit gondolhat az az édesanya, aki egy
ici-pici gyermekkel hirtelen egyedül maradt otthon? Mennyire könnyű (vagy
nehéz) neki megteremtenie azt - az alap ellátáson messze túlmutató - derűs,
nyugodt, megelégedett környezetet, ami megkönnyíti e kicsiny jövevény oly nehéz
indulását? Hogyan tudja legyőzni a szürke hétköznapokat, miközben ő maga is
legyengült, kimerült és fásult? És vajon milyen bátorítást adhatunk mi neki?
Az alábbi írás talán segít abban, hogy megértéssel
és átérzéssel forduljunk azokhoz a csodálatos asszonyokhoz, akik valójában
egyszerre lehetnek tanúi egy kisbaba születésének és személyes újjászületésüknek.
Egyszerre édes és keserű...
Egyedül
vagyok. Megérkezett hozzám ez a gyönyörű kis teremtés, és nem tudom, mit
kezdjek vele. Belecsöppent ebbe az idegen világba, ahol egyedül rám számíthat.
Nekem kell őt útra indítanom. Rám vár az a feladat, hogy gondozzam, segítsem,
támogassam, vigasztaljam, lelkesítsem, tanítgassam. Én vagyok az édesanyja.
Bár napról napra ügyesebben végzem a vele kapcsolatos új rutinokat, tele vagyok aggodalmakkal. Minden idegszálammal őt figyelem, igyekszek reagálni minden - általában sírással jelzett- igényére. De még mindig nem tudom, hogy mikor éhes, mikor fáradt, mikor fél, mikor van melege (vagy fázik), mikor fáj a pocakja, mikor unatkozik, mikor van bármilyen disz komfort érzése. Legszívesebben minden percemet vele tölteném. Ehelyett ott van az a sok feladat, ami az itthon léthez párosul.
Most
számomra a baba jelenti a világot. Felfokozott
érzelmi állapotomban néha egészen furcsán reagálok a környezetemben élők
szavaira, tetteire… Minden lélegzetvételét magamon érzem a babámnak, minden
rezdülésére reagálok. Sokat tartom a kezemben, a pocakos időszakban kialakult
kontaktust nem szeretném megszakítani azzal, hogy ő világra jött. Az érintése,
az ölelése az illata semmi mással nem helyettesíthető. Persze, tudom,
hogy ahogy majd ügyesedik, ahogy mozgásával egyre komplexebb "műveletekre
képes", kezdi felfedezni, hogy a világ már nem csak én leszek
számára... Boldogság látni a bátorságot, a kitartást és az elszántságot,
ahogy folyamatosan munkálkodik. Vissza-visszatér hozzám vigaszért, és
bátorításért, hogy érezze, én mindig ott vagyok.
Bár napról napra ügyesebben végzem a vele kapcsolatos új rutinokat, tele vagyok aggodalmakkal. Minden idegszálammal őt figyelem, igyekszek reagálni minden - általában sírással jelzett- igényére. De még mindig nem tudom, hogy mikor éhes, mikor fáradt, mikor fél, mikor van melege (vagy fázik), mikor fáj a pocakja, mikor unatkozik, mikor van bármilyen disz komfort érzése. Legszívesebben minden percemet vele tölteném. Ehelyett ott van az a sok feladat, ami az itthon léthez párosul.
A saját fizikai korlátaimból fakadó nehézségekről sem szabad elfeledkeznem. Szülés után most törékenynek és gyengének érzem magam. El kell fogadnom, hogy nem uralom teljesen a testemet. Időt kell adnom magamnak, hogy újra visszanyerjem az erőmet. Az állás, az ülés, a járás, a hajolgatás, a baba tartása kezdetben mind kihívást jelent. Hozzá kell szoknom a kezdeti időszakot jellemző extra terheléshez - alváshiány, baba melletti 24 órás szolgálat, cipekedés, hanyaggá vált testtartás, leromlott állóképesség, bezártságból adódó hullámzó lelki állapot. Bele fog telni egy kis időbe, hogy testileg és lelkileg is regenerálódjak a szülésből.
Nem gondoltam volna, hogy
a monotónia, a bezártság, a kimerültség és a gyereksírás ennyire igénybe tud
venni egy édesanyát… Az ezekhez párosuló félelmek, pedig mint fenyegető
szörnyetegek hatalmasodnak el néha felettem. Mindenre árnyékot vetnek! A
legboldogabb pillanatokra is! Sokszor gyermekem töretlen lelkesedése és
hedonizmusa sem elég, hogy jobb kedvre derítsen. És mily távolinak tűnik az a pillanat, hogy pusztán a magam örömére mozduljak
ki itthonról.
Szeretném jól csinálni ezt a „szülőséget”. Másnak is sikerült, valahogy én is biztosan megbirkózok majd a feladattal. Keresem a helyes mintákat – a múltamból, környezetemből, a könyvekből. Szeretném meghallani a belülről jövő legendás ösztönöket is. Szeretnék magabiztos, odaadó, figyelmes, bátor, szerető édesanya lenni. Miért érzem úgy, hogy olyan nehéz kialakítani az új rutinokat, megfogalmazni a támpontokat? Miért olyan nehéz édesanyává válni?
Szeretném jól csinálni ezt a „szülőséget”. Másnak is sikerült, valahogy én is biztosan megbirkózok majd a feladattal. Keresem a helyes mintákat – a múltamból, környezetemből, a könyvekből. Szeretném meghallani a belülről jövő legendás ösztönöket is. Szeretnék magabiztos, odaadó, figyelmes, bátor, szerető édesanya lenni. Miért érzem úgy, hogy olyan nehéz kialakítani az új rutinokat, megfogalmazni a támpontokat? Miért olyan nehéz édesanyává válni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése