Édes és keserű avagy egy édesanya gondolatai a baba érkezéséről

Vajon mit gondolhat az az édesanya, aki egy ici-pici gyermekkel hirtelen egyedül maradt otthon? Mennyire könnyű (vagy nehéz) neki megteremtenie azt - az alap ellátáson messze túlmutató - derűs, nyugodt, megelégedett környezetet, ami megkönnyíti e kicsiny jövevény oly nehéz indulását? Hogyan tudja legyőzni a szürke hétköznapokat, miközben ő maga is legyengült, kimerült és fásult?  És vajon milyen bátorítást adhatunk mi neki?

Az alábbi írás talán segít abban, hogy megértéssel és átérzéssel forduljunk azokhoz a csodálatos asszonyokhoz, akik valójában egyszerre lehetnek tanúi egy kisbaba születésének és személyes újjászületésüknek.

Részletekért kattints a További Bejegyzésekre!

Egyszerre édes és keserű...

Egyedül vagyok. Megérkezett hozzám ez a gyönyörű kis teremtés, és nem tudom, mit kezdjek vele. Belecsöppent ebbe az idegen világba, ahol egyedül rám számíthat. Nekem kell őt útra indítanom. Rám vár az a feladat, hogy gondozzam, segítsem, támogassam, vigasztaljam, lelkesítsem, tanítgassam. Én vagyok az édesanyja.

Bár napról napra ügyesebben végzem a vele kapcsolatos új rutinokat, tele vagyok aggodalmakkal. Minden idegszálammal őt figyelem, igyekszek reagálni minden - általában sírással jelzett- igényére. De még mindig nem tudom, hogy mikor éhes, mikor fáradt, mikor fél, mikor van melege (vagy fázik), mikor fáj a pocakja, mikor unatkozik, mikor van bármilyen disz komfort érzése. Legszívesebben minden percemet vele tölteném. Ehelyett ott van az a sok feladat, ami az itthon léthez párosul.

Most számomra  a baba jelenti a világot. Felfokozott érzelmi állapotomban néha egészen furcsán reagálok a környezetemben élők szavaira, tetteire… Minden lélegzetvételét magamon érzem a babámnak, minden rezdülésére reagálok. Sokat tartom a kezemben, a pocakos időszakban kialakult kontaktust nem szeretném megszakítani azzal, hogy ő világra jött. Az érintése, az ölelése az illata semmi mással nem helyettesíthető. Persze, tudom, hogy ahogy majd ügyesedik, ahogy mozgásával egyre komplexebb "műveletekre képes", kezdi felfedezni, hogy a világ már nem csak én leszek számára...  Boldogság látni a bátorságot, a kitartást és az elszántságot, ahogy folyamatosan munkálkodik. Vissza-visszatér hozzám vigaszért, és bátorításért, hogy érezze, én mindig ott vagyok.

A saját fizikai korlátaimból fakadó nehézségekről sem szabad elfeledkeznem. Szülés után most törékenynek és gyengének érzem magam. El kell fogadnom, hogy nem uralom teljesen a testemet. Időt kell adnom magamnak, hogy újra visszanyerjem az erőmet. Az állás, az ülés, a járás, a hajolgatás, a baba tartása kezdetben mind kihívást jelent. Hozzá kell szoknom a kezdeti időszakot jellemző extra terheléshez - alváshiány, baba melletti 24 órás szolgálat, cipekedés, hanyaggá vált testtartás, leromlott állóképesség, bezártságból adódó hullámzó lelki állapot. Bele fog telni egy kis időbe, hogy testileg és lelkileg is regenerálódjak a szülésből.

Nem gondoltam volna, hogy a monotónia, a bezártság, a kimerültség és a gyereksírás ennyire igénybe tud venni egy édesanyát… Az ezekhez párosuló félelmek, pedig mint fenyegető szörnyetegek hatalmasodnak el néha felettem. Mindenre árnyékot vetnek! A legboldogabb pillanatokra is! Sokszor gyermekem töretlen lelkesedése és hedonizmusa sem elég, hogy jobb kedvre derítsen.  És mily távolinak tűnik az a pillanat, hogy pusztán a magam örömére mozduljak ki itthonról.

Szeretném jól csinálni ezt a „szülőséget”. Másnak is sikerült, valahogy én is biztosan megbirkózok majd a feladattal. Keresem a helyes mintákat – a múltamból, környezetemből, a könyvekből. Szeretném meghallani a belülről jövő legendás ösztönöket is. Szeretnék magabiztos, odaadó, figyelmes, bátor, szerető édesanya lenni. Miért érzem úgy, hogy olyan nehéz kialakítani az új rutinokat, megfogalmazni a támpontokat? Miért olyan nehéz édesanyává válni?

Mindenkinek más az elképzelése és a megoldása arra, hogy hogyan tudja babája mellett megszervezni az életét. Teljesen egyéni, hogy kinek milyen túlélő technikái vannak, és milyen külső segítségre számíthat. Az is egyéni, hogy kinek milyen típusú a babája, azaz milyen könnyű (vagy épp nehéz) vele a kezdet. Egy biztos: nélkülözhetetlen a teljes fókuszálás. Én elfogadtam az új szerepemet, az új élethelyzetemet. Most a gyermekem igényei vezetnek. A vágyak megújulni, szépülni, formásodni, lazulni, társasági életet élni, önmagunk lenni megvárnak... Nincsenek elvárásaim, és hajlandó vagyok személyes igényeimet (mindet!) a baba mögé helyezni. Aludni kell, amikor csak lehet, és minden más tervet, célkitűzést későbbre halasztani. És persze mindezt nem lemondásnak megélni, hanem örömmel tenni egy "nemes szolgálat"-ért.